lődtek, de akkor elé állott Csala vezér, 

s mondá az embereknek: 

  Megálljatok! Várjatok még, nehogy 

nagy örömötöknek sírás legyen ám a 

vége. Ismerem én a tatár természetét. 

Vigyázzatok, mert cselt vet nekünk. Ma-

radjatok itt egy keveset, én itt átellen-

ben felmegyek arra a sziklára, onnét 

látni lehet az egész tájat. Majd meglá-

tom, hogy csakugyan elmentek-e? 

  Kiment Csala a barlangból, leszállott a 

patakba, s a patakból egy szempillantásra 

felmászott a sziklatorony tetejére. Olyan 

keskeny volt a szikla teteje, hogy éppen 

csak reá léphetett, de az ő lába nem inga-

dozott, úgy állott a szédületes magasság-

ban, mintha a sziklából nőtt volna ki.

Aztán végigtekintett az erdőkön, a puszta-

ságokon látta egész Erdővídéket, látta a 

leégett falukat. Hamuban hevert valameny- 

«« vissza

                        - 3 -

nyi, hanem a tatárnak híre-hamva sem 

volt, bármerre tekintett. Úgy megörült 

ezen, hogy szertelen nagy örömében meg-

feledkezett magáról, hírtelen a barlang 

nyílása felé fordult, de csak ennyit kiáltha-

tott: 

  Jertek! - abban a pillanatban megtánto-

rodott, lezuhant a torony tetejéről, s 

szőrnyű halált halt. 

  Eltemették nagy jajszóval, keserves sí-

rással Csala vezért a torony tövébe, s 

áldott emlékezetét nem feledték el soha. 

Neve és emléke él ma is, s azt a magas 

sziklaszálat "Csalatornya"-nak hívják 

míg egy székely lesz a Földön. 

                          - 4 -